Champions Cup 2010 – Berlin

Az év utolsó versenye majdnem elmaradt az UWR Tiszavirág SE számára, mert csak nem akart összejönni a 12 fő, aki képviselt volna bennünket. Aztán a prágai ligaforduló előtt jött a mentőötlet, hogy próbáljunk cseh vendégjátékosokat toborozni. Csapatkapitányunk annak rendje és módja szerint Prágában megkérdezte a cseh csapatok kapitányait, hogy tudnának-e vendégjátékost adni nekünk a Berlini tornára. Így történt, hogy végül a 8 magyar mellett 4 cseh sráccal kiegészülve mentünk el Berlinbe. Sajnos nem tudtunk közös edzést sem tartani, s azzal biztattuk magunkat, hogy a Bamberg ellen – akik ellen bárhogy nézzük esély nincs az eredményes ellenállásra – fogunk majd összecsiszolódni.

Péntek este volt az első összecsapás. A Bamberg 7:0-ra lépett le bennünket, s valljuk be őszintén, a mérkőzés előtt ennél többen is rosszabbra számítottunk. Az első félidőben 6 percig álltuk a rohamokat, azt, hogy odaszegeznek bennünket a kapunk elé, ahol mi masszívan védekezünk, de már igazi esélyünk nem volt a kifordulásra, komolyabb támadás indítására. Egy elváltás a centerposzton -, amit a szerelés szétesése okozott – hozta meg az ellenfél első gólját. Ahogy indítottuk a támadást a gól után, azonnal elvették tőlünk a labdát, s 30 másodpercen belül a második gólunkat kaptuk meg. Aztán a félidő végéig nem esett több találat. Több mint biztató kezdet volt ez a rossz előjelek ellenére. A második félidőben a németek beállították a két legerősebb játékosukat – utólag tudtuk ezt meg Tóth Gézától a Bamberg magyar centerétől –, s a váltás meghozta az eredményt: még ötöt szórtak nekünk. Kikaptunk viszonylag nagy különbséggel, de mégsem éreztük ezt megsemmisítőnek, kedvünket szegőnek. Tudtuk nagyon jól: az esélyeinket máshol kell keresni, itt pedig tanulnunk kell, amennyit csak lehet.
 
A következő mérkőzés másnap szombaton, a Bécs elleni volt. Az összecsapás, amit meg szerettünk volna nyerni. Amikor Heinz a Bécsiek nagy öregje megérkezett, s üdvözöltük egymást, az első kérdése volt: itt vannak-e az ikrek. Sajnos velük nem számolhattunk, ami látható megkönnyebbülést okozott, de amikor elmondtam, hogy négy cseh játékossal erősítettünk, máris újfent megjelentek a gondterheltség jelei Heinz arcán. Láthatóan sötét lovak voltunk így számukra, akikről nem tudhatják, valójában milyen játékerőt képviselnek. Ők most több rutinos öreggel érkeztek, kiegészítve néhány fiatallal és a szlovákok legerősebb emberével, Andrejjel.
 
A mérkőzés elején kipróbáltunk egy új taktikai variációt az úgynevezett „power-playt”: kezdésre a hat legerősebb támadójátékost küldtük be, bízván, hogy az elején elhozzák a labdát, s erő- és tudásbeli fölényüket kihasználva gólt érnek el. Eme taktikai variáció megálmodója az éjszaka folyamán Moby volt, s a kapitányunk is egyetértett vele. Valójában ez a taktikai formáció olyan esetekre lett kitalálva, amikor megáll a játék, s utána mi jövünk a labdával (ilyen lett volna még az esetleg bekapott gól utáni megindulás, időkérés utáni támadás). Egyre kellett vigyázni: az elején két olyan játékos kezdett, akik valójában egymás cseréi. Bizonyos idő után nekik vissza kellett állniuk a normál hadrendre. Az első „power-play” nem hozta meg a vezetést, de Novotny Tamás utólagos elbeszélése alapján érezhető volt, hogy erőfölényben vagyunk, csak a fő probléma az összeszokás hiánya. A passzok kicsit késve érkeztek, mert nem bíztak egymásban eléggé az addig soha együtt nem játszó játékosok, vagy csak egyszerűen nem találták egymást könnyedén. A visszaállás a normál hadrendre sem ment zökkenő nélkül, de ez szerencsére a védelemben nem okozott gondot, így hamarosan mindenki megtalálta az összhangot a cseréknél. Mi szorítottunk jobban, s az első félidőben sikerült is megszereznünk a vezetést. A frissen igazolt berouni támadó Robert Polák szerzett gólt. A gól után továbbra is offenzívában maradtunk, s az első félidő szinte utolsó pillanatában kiállításhoz jutottunk. Térfelet cseréltünk, s indulhatott a második félidő két perc emberelőnnyel. Meccslabda volt a javából. Valahogy mégis kivédekezte a Bécs, s fokozatosan átvette a kezdeményezést. Támadott folyamatosan, amit eleinte sikerrel hárított a védelmünk, de tudtuk jól: kis megingás és ki fogják használni, mert a hibák kihasználásának mesterei. S jött is a hiba, mégpedig a centerposzton. Bódis Laci cseréje Peter nem a kapura indult beugrás után, ami védtelen kaput eredményezett, amit könyörtelenül ki is használt az ellenfél. A gól után továbbra is a Bécs akarata érvényesült. Szorítottak. Hiába próbáltuk minden erőnket mozgósítani, nem tudtuk őket úgy meglepni, mint az első félidőben. Védekezésben jött az újabb hiba, s újra a kapunkban kötött ki a labda. Maradt még elegendő idő az egyenlítésre, de sehogy sem tudtuk áttörni a védelmüket, támadásaink erőtlenek maradtak. Ahogy vége lett a mérkőzésnek csalódottak voltunk. Éreztük, hogy egy nagy esélyt szalasztottunk el, másrészt bántó volt, hogy az összeszokás hiánya miatt nem tudtuk azt kihozni csapatként magunkból, ami az egyes játékosok tudása alapján bennünk volt. Nagyon deprimáló az ilyen érzés, szinte mindenki nyomott hangulatba került miatta.
 
Nem sokra rá jött a norvég Molde elleni összecsapás. Az európai (s így igazából a világ) víz alatti rögbi talán legjobb csapata. Mérkőzés előttről az a momentum maradt meg bennem, amint odajön az egyik norvég hozzánk, s megtapogatja a fehér felsőrészt az egyik játékosunkon. Az érdekelte, hogy csúszik-e a mez. Nem mondott az semmit, nem volt beszédes kedvében. Ezek a marcona legények nem igazán barátkozósak. A kezdés után 2 perccel esett az első gól. Tavaly tovább bírtuk, akkor 2 perc 45 másodpercig. Mégis az ellenfél rettenetes fölénye ellenére most először éreztem azt, hogy lehet ellenük játszani is. A második félidőben volt egy 5-6 perces időszak, amikor nem kaptunk gólt, amikor sikerült komolyabban ellenállnunk. Sikerült passzokat lefülelni, labdát elvenni, s ez bizonyos fokon azt jelentette: ők is emberek, hibára kényszeríthetőek. Egyébként a játékot hihetetlen dinamikával űzik. Ezért érzékeli a labdát vivő játékos, hogy szinte azonnal 2-3 norvég támadja meg, mert brutális gyorsasággal fordulnak meg, lőnek ki az ellenfélre. Tóth Géza mondta még el róluk, hogy ők egyféle „free-style” játékot űznek, nagyon nehezen olvasható a tőlünk sokkal erősebb ellenfelek számára is ez az intuitív játék. Másrészt szinte bárkivel szemben erőfölényben vannak. A „szakállas” támadójuk valószínűleg a torna legjobb és fizikailag is legerősebb játékosa volt. A torna egyik emlékezetes momentuma, amikor hátrányból kontrázott a Molde a Bamberg ellen (második mérkőzésük a legjobb három között), s a szakállas moldei a kapus és a védő együttes átjátszásával ért el gólt. A bambergiek sem igazán értették mi történt, úgy csapott le a villám.
 
Már a csoportmeccseken túl estére maradt az összecsapás a Nápollyal. Sajnos csoportunk utolsó, negyedik helyén végeztünk, s a 10-12 helyért játszhattunk helyosztót. Az olaszok annak ellenére lettek negyedikek, hogy a spanyol Piranhas-t 3:1-re verték. Az utolsó hely azért járt nekik, mert diszkvalifikálták őket. Nem tudtak komplett csapatot kiállítani, s itt a helyszínen gyűjtöttek még játékosokat, hogy legalább játszani tudjanak, amit szerencsére a szervezők engedtek is, csak az eredményeik nem számítottak. Az olaszok között feltűntek a régóta a cseh ligából ismert firenzeiek is. Kőkemény, fizikai fölényre építő ellenfelek, akiket sohasem sikerült legyőznünk a cseh ligában. S most a Tiszavirág végre megmutatta azt az arcát, amit a Bécs ellen olyannyira hiányoltunk. Óriási energiával estünk neki az ellenfélnek, nem ismertünk elveszett labdát, s a szó szoros értelmében bedaráltuk őket. 2:0-ra nyertünk. Az első gólt Szeli István érte el, míg a második egy cseh játékos nevéhez fűződik. A mérkőzés után a nápolyiak edzőjétől dicsérő szavakat kaptunk. Nagyon csodálkozott, hogy csak 5 éve űzzük ezt a sportot, s ennyire jól játszunk. Ők feltétlenül győzelemre számítottak ellenünk, amiben keservesen csalódniuk kellett. Így valamennyire kisimultak az arcok, s az estét nem letargiában töltöttük el.
 
Másnapra egy mérkőzésünk maradt. A svájciak, a Zürich ellen. Megfogadtuk, hogy teljes erőbedobással megpróbálunk megsemmisítő csapást mérni rájuk. Az, hogy ez nem sikerült igazán betudható talán annak is, hogy nem volt már akkora motiváció. Természetesen mi irányítottuk a mérkőzést, s el is húztunk 2:0-ra. Azután viszont jöttek az apróbb hibák (egyik Szabó Zsolt szokásos hibája a váll kapuba lógása), amikre az ellenfél büntetőket kapott, s be is dobta mindkettőt. Kiegyenlítettek. Kezdődhetett minden elölről. Közben az egyik berouni centerünk Daniel ütést kapott a fülére, s kénytelen volt kiállni. Féltünk, hogy a dobhártyája is beszakadt, de ez megalapozatlannak bizonyult. Mindenesetre nem állt már vissza, nélküle kellett megszervezni a védelmet. Az egyik center így állandóra, csere nélkül maradt benn. S mutatja végre a csapat erejét, hogy az ellenfél egyenlítése sem szegte kedvünk. Végigtámadtuk a második félidőt, s még két gólt értünk el 4:2-es győzelmet aratva. Közepes színvonalon játszva hoztuk a kötelezőt. Így végül a 10-ik helyen végeztünk. Egy hellyel hátrébb, mint egy éve, másrészről két győzelmet is arattunk szemben a tavalyik eggyel.
A torna győztesei a hölgyeknél a kolumbiai Orcas lett, a férfiaknál pedig a Molde nem talált legyőzőre. Elmondható, hogy a kolumbiaiak óriási meglepetést okoztak Európának. Mindkét csapatuk a női és a férfi is versenyben volt a győzelemért, s nagyon kulturált, eredményes játékot űztek. Furcsa volt látni a sokszor apró, elsőre nem túl erősnek tűnő srácokat, akik még a Molde-t is kőkeményen megszorongatták. A torna közben tudtuk meg, hogy Kolumbiában 12 férfi és 4-5 női csapat van, s egyetemi sportként űzik azt. Természetesen ehhez nagyon komoly edzői munkának is kell társulnia ilyen eredmények esetén.
 
Végezetül álljon itt a 2010-es Berlini torna magyar csapatának névsora: Polák Robert, Beneš Daniel, Havranek Pavel, Soukup Jan, Novotny Tamás, Sági Gyula, Szeli István, Klima András, Bódis László, Cséplő László (csapatkapitány), Szabó-Jilek Ádám, Szabó Zsolt.
 
Budapest, 2010. december 2.